A "felnőttként veszem csak észre, hogy ez annyira nem is jó" klasszikus esetét éltem át nemrég, amikor megnéztem jó 20 év után újra a "The real McCoy/ A tuti balhé" című filmet.

Benne Kim Basinger(!) egy szuperzseniális bankrablót alakít, aki 6 év után szabadul a börtönből és a múltja visszarángatja a mocsokba, mert boldogulása érdekében megint el kell vállalnia egy piszkos melót.

Meg kell jegyeznem, hogy a film nem nézhetetlen, sőt, a legvége annyira bravúros, hogy még így 20 év után is teljesen tisztán emlékeztem rá, ami azért nem kis teljesítmény.

Ugyanakkor csak most tűnt fel igazán, hogy Basinger mennyire rossz választás volt a főszerepre. Mert hogy egy pillanatra sem tudtam őt komolyan venni mint bankrabló, az szent. Illetve ami heist filmeknél abszolút elementáris tényező kéne hogy legyen, hogy valamelyest a film vegye komolyan a tervezési folyamatot.

Itt tátva maradt a szám, amikor Basinger parókában megjelent a bankban, hogy elhelyezné az ékszereit, aztán egy kamu név bediktálása (!) után, meg egy rövid válasz után, hogy már egyszer volt a bankban (benne is van az előzetesben), már le is vitték a széfbe. Igen, effektíve a sablon nagy hengeres trezor részbe. Semmi igazolvány, semmi papírmunka. Ennél még az általam eléggé kritizált Ocean's Eleven is alaposabb volt.

És sajnos a film tele van ilyen dolgokkal, nem is csoda, hogy nagyot bukott anno.

Néha jobb filmeket nem újra megnézni, hogy szebb emléked legyen róla