Bár tisztában vagyok a Linkin Park diszkográfiával, túlzás volna azt mondani, hogy rajongójuk lennék. Van egy tucat jó daluk, amelyeket néha szívesen előveszek, de ennyi.

Az új "A Thousand Suns" című lemezükről az első klipet láttam és szerintem megdöbbentően rossz dal. Miután kijött az album, szinte mindenhonnan csak megsemmisítő visszhangot hallok, úgyhogy gondoltam ezt érdekes lenne meghallgatni.

Egy lemezről sosem illik első meghallgatás után véleményt írni, úgyhogy 3 szenvedés fogyasztás után jöjjön az én összefoglalóm.

Ha én Linkin Park rajongó volnék, ezt a terméket személyes sértésnek venném. Az hogy a borító egy homályos galambot vagy mi a szart ábrázol, még elviselném, de ez a zene egy vicc. Úgy egész konkrétan egy dal nincs rajta, amire azt mondanám, hogy slágergyanús. Vagy úgy egyáltalán élőben jól előadható lenne.

Helyette egy halom dal, ahol arra várok, hogy kezdődjön már valami. De azon kívül hogy törzsi ritmusok, torzított hangok, elektrodobok és szintiorgia hallható nem történik igazán semmi az égvilágon. Néhol úgy éreztem magam, mint amikor a sóbarlangban ülve meditációs zenét hallgatnék...

Az meg szintén a pofátlanság csúcsa, hogy átvezető átvezetőt követ. A 15 dalból 6(!) ún. interlude hallható, ahol roppantul fontos, visszhangos dolgokat babrál valaki, vagy hülye ritmusokat élvezhetünk. Interlude-okkal semmi baj nincs. A Limp Bizkit rendszeresen csinált ilyeneket, de náluk ezek önálló daloknak is felfoghatóak, csak mondjuk másfél percesek. És dallamosak. Csak egy példa: Az első 7 dalból NÉGY intro vagy interlude. Ezt mégis hogy képzelték?

 Ha egy banda fejlődik, az sosem baj. Ha rossz irányba, akkor annál inkább. Az az igazi kunszt, ha új tudsz albumról albumra megújulni, hogy ne veszítsd el az igazi hangzásod, azt a varázst, amiért a régi rajongók beléd szerettek. Ez természetesen marha nagy kihívás és még a legnagyobbaknál sem jön mindig össze, de megoldható.

 Nem tudom elhinni, hogy egy ennyi tagból álló bandában mindenkinek egyöntetűen az volt a véleménye, hogy térjenek át az elektrozenére? A gitárosok nem panaszkodtak, hogy "Figyu? Mi mikor csinálhatunk valamit?" vagy a dobos nem szólt, hogy "A szintidob tényleg ennyivel jobb nálam?".

Szóval nálam a lemez egy teljesen elfuserált, "wannabe spirituális-összkompozíció" projekt, amely szerintem csak a legelvetemültebb LP rajongóknak fog tetszeni. Én még szerencsésnek mondhatom magam, hogy leszarom, hogy milyen lett, de azért sajnálom azokat, akik tényleg szeretik a bandát és akkor egy ilyen lett odaokádva...

Fel van adva a lecke másoknak, hogy hogyan nem kell...

Végezetül az album talán egyetlen értékelhető dala: a "Waiting for the End"

Elég irónikus ez a cím...