Mintha már nem először hangoztatnám, hogy Nelly Furtado a nagy kedvenceim között van. Az első két albuma nem csak a legjobb pop lemezek között tartom számon, konkrétan a Folklore úgy összességében is a kedvenc albumaim egyike. Majd következett a harmadik Loose album, amely bár slágereket halmozott, de érezhetően más volt. Ennek ellenére szerintem a nagy része nem rossz, csak már nem igazán az a Nelly Furtado volt, akit megszerettem.

Nos, ez az új albumra még inkább igaz, csak itt konkrétan szinte minden dal gyenge,unalmas, idegen. Elég nagyot bukott is eddig a lemez, szóval talán ez tényleg egy vészjelzés számára, hogy külső producerek ne erőltessék rá az akaratukat, hanem csinálja azt, amihez a legjobban ért: Érzelmekkel, erős énekkel teli dalokat és hanyagolja az elektronikát.

De itt a részletes véleményem erről a lemezről

Spirit Indestructable: A címadó szám a kevés dalok egyike, ahol Furtado megcsillogatja énektudását. Emiatt a dal eleje a legjobb, majd becsap az elektro, ami azonban itt még tolerálható. A dal végén található jó félperces dadogós dumdum-ot le lehetett volna rövidíteni erőteljesen, de amúgy a dal az album színvonalához mérten még a jobbak köző sorolható. Korábbi lemezen ez negatívan lógott volna ki, abban biztos vagyok.

Big Hoops: Idővel egész megkedveltem a dalt, mert sokkal sokrétegűbb, mint amilyennek elsőnek tűnik.Azonban az utolsó fél percben utólag belerakott drum ‘n bass lezárás egyszerűen ritka béna. Szabályosan látom magam előtt, ahogyan egy producer felvetette, hogy “rakjuk már be, ez most úgyis olyan trendi”. Amúgy szintén a legjobb dalok között van.

High Life: A csattogós ütemet úgy ahogy van ki lehett volna hagyni, ugyanakkor a maradék kicsit a régi Nelly-re emlékeztetett. A refrén szimpla, de fülbemászó. Akár a lemez legjobbja is lehetne nálam, ha nem lenne a hót felesleges vendégrapperek szereplése.

Parking Lot: A dalt az elején gyűlöltem és jelképesnek találtam, hogy mi nem stimmel a mai Nelly Furtado zenével. Totálisan idegen hangzás, egy elég aggresszív beat, egy furcsán nyeglén és helyenként ritmustalanul énekelt szöveggel. Aztán ha ezeket elfogadjuk, belátjuk, hogy a refrén akár fülbemászó is lehet és úgy akár tiszteletet is kiérdemel, hogy ezt ilyen konzekvens módon bevállalták. Ennek ellenére jól sikerültnek nem nevezném az egészet, és ebben szintén közrejátszik egy (itt is) borzasztó módon bebiggyesztett utólagos rész, ami teljesen elütött a maradéktól. Miért kellenek ezek? Teljes rejtély (A videóban nincs benne)

Something: Alig énekel benne, unalmas, semi olyan, amire felkapná az ember a fejét. Mintha csak azért készült volna, hogy Nas vendégszerepelhessen valamire, amire tud rappelni.

Bucket List: Biztatóan kezdődik, mert végre semi agyondolgozott hangzás, hanem szimpla hangszerek és ének. Ennek ellenére sajnos ez is elég felejthető, kicsit egyhangúra sikeredett.

The most beautiful thing: Egy szintis,visszhangos, már már spirituális,meditálós zene, amit sóbarlangokban játszhatnának le az embereknek. Semmi élvezet nem volt benne

Waiting for the night: Akár egy Jennifer Lopez dal is lehetne. Azt hiszem ez elég sértés.Kezd az album egyre kényelmetlenebb lenni a hallgatónak

Miracles: Ez már jóval elviselhetőbb az előzőeknél, de még mindig nem valami olyasmi, amit egy Nelly Furtado névtől elvárnék. Olyan sterile z a dal is, semmi érzelem, semmi pimaszság. Egyszerűen csak valami újszerű elektro cucc, amit kerülök.

Circles: Háttérbeat mintha a Mr Oizo klipből lenne és maga a dal meg olyan unalmas, hogy kár minden szót pocsékolni rá.

Enemy: Maga a dal nem egy nagy szám, de szépen bizonyítja, hogy egyből jobb minden, ha nincs túlkomplikálva a hangzás. Kicsit visszaadja a hitet az embernek, hogy még nincs veszve minden.

Believers: Végre kicsit megmutatja is, hogy van hangja, de a refrén kicsit egyhangú. Ez amúgy jellemző a legtöbb refrénre az albumon. Semmi extra, de visszaemlékezve azért még mindig job egy ilyen, mint mondjuk egy “Circles”.