Kénytelen vagyok beszálni én is Gergő mellé a Jessica Jones-t éltetőek táborába. Nem tudom, hogy ez vagy a Daredevil volt-e a jobb, de mindkettő határozottan tetszett.

Ami miatt azonban a Jones egy újszerűbb élmény volt az az, hogy végre nem egy tipikus szuperhős eredettörténet dramaturgiát láttunk, sőt - attól eltekintve, hogy van benne egy szupererős nő, illetve egy sebezhetetlen és egy gondolat irányító faszi - nem is igazán nevezném klasszikus értelemben vett szuperhős sztorinak, hiszen gyökeresen más, mint az eddigi Marvel filmek. A világmegmentés helyett a hangsúly sokkal inkább a karaktereken, és azok személyes tragédiáin és drámáján van. Ez pedig főleg abból fakad, hogy az MCU történetében talán most először kaptunk egy olyan mérhetetlenül egoista és önző főgonoszt, mint Kilgrave. Aki az eddigi képregényfilmek (egyik) messze legérdekesebb ellenfele is pont azért, mert a képességéből fakadóan bármit megtehetne (az Avengerst kb 2 mondattal elintézhetné), de ő mást sem szeretne csak Jessica-t. (Így a sorozatnak is a legfőbb témája gyakorlatilag a kiszolgáltatottság /nemi erőszak/). Ellenben a többi gonosszal semmi magasztos célja nincsen, nem akarja sem elfoglalni, sem pedig megváltani a világot. És éppen ezért ilyen jó és friss a Jessica Jones, mert a többi szuperhős sorozattal ellentétben ennek történetnek nem a hősöket körülvevő világ szempontjából van jelentősége (sőt az MCU-n belül ez egy viszonylag jelentéktelen konfliktus), hanem a hősök életére gyakorolt hatása miatt. Így a sorozatra és a hangulatra is inkább használnám a neo-noir, mint a képregényfilm jelzőt (persze vitathatatlan, hogy ez utóbbi is igaz, csak a laikusok szemében szerintem téves asszociációkat kelt a szériával kapcsolatban

Na meg persze a szereplőgárda is nagyszerű. Tennant különösen hátborzongató, viszont Krysten Ritter is simán megállja mellette helyét és a két szinész jobban egyensúlyban van, mint a Daredevilben, ahol D'Onofrio minden tekintetben a főhős felé tornyosult. Aki pedig az eddigi Marvel filmekből a kendőzetlen brutalitást hiányolta az - ahogyan a Daredevilben is már - az most is megkaphatja az adagját.

Tipikusan az a sorozat amit példaként tudok ajánlani azoknak is, akik már belefáradtak a képregényfilm dömpingben (nem is kell hozzá semmi előzetes ismeret, hiszen összesen maximum kb.: 3-4 mondatnyi utalás van benne az eddigi Marvel produkciókra), hiszen ez az eddigi (egyik) "legfelnőttebb" szuperhős alapú film(sorozat).
A főcímért meg egy külön plusz pont jár.

Az X-Men-en abszolút meglátszik a kora (ilyen, és minden tekintetben a második rész sokkal jobb), aminek a legfőbb oka, hogy bizony akkor még nem volt ilyen nagy buissnes a képregényfilm, ezért nem is szántak rá olyan nagyon sok pénzt és ez mai szemmel (Egy Avengers, Galaxis Örzői stb. után) valóban szembetünő. Viszont sokkal több tartalom van szerintem ebben (és a 2.-ben), mint a legtöbb mai - amúgy simán szórakoztató, és élvezetes - képregényfilmben.

Viszont kb.: a 78-as Superman (és a Burton Batmanek) után ez volt az első képregény film ami komolyan merte venni magát és a hőseit, és sokkal jobban fokuszált a karakterekre, mint az akcíókra. (Már az sem volt megszokott 2000-ben, hogy az ember beül egy "bárgyú" szuperhős filmre, valami olyat vár, mint a Mindörökké Batman, erre rögtön egy holokauszt jelenett kap a képébe. Magneto sokkal komplexebb, mint a mai Marvel antagonisták, és remekül müködik az öszhang és az ellentét közte és X professzor között, akik tulajdonképpen ugyanazt akarják, csak máshogy. A többi karakter közül is csak a "cserkészfiú" Küklopsz volt nekem sótlan a többieket bírtam. Bár nem volt a többség úgy kidolgozva mint a 3-4 főhős, de pl.: Halle Berry nemcsak dögös, de badass is volt és személy szerint Ray Park békáján is jót mulattam.

De anno az X-men a (bármilyen értelemben vett) másság és kirekesztés metaforájaként indult, és ez a filmen is nagyon átjön (persze a valóságban nyilván egy fekete megkülönböztetése nyilván nem ugyanaz, mint hogy nyilvántartásba venni azt, hogy kinek van ereje lerombolni egy várost).

(Amúgy az új Amerika kapítány film is pont erről fog szólni. Pont azért tör ki a "polgárháború", mert a kormány nyilvántartásba akarja venni a szuperhősőket, de sokan meg nem akarják ezt - hiszen veszélybe kerülne a családjuk, magánéletük stb. Abszolút érdekes, és kortalan ez a biztonság vs. szabadság kérdés)

És persze vannak benne "idétlen"nek mondható részek, de elsősorban ez még mindig egy popcorn, képregényfilm.

Szóval én a mai napig tudom szeretni, de elismerem, hogy azért aki ma látja elösször - nem a Filmbarátokra gondolok természetesen, hiszen ők látták már - a sokaidk képregény film után, annak lehet hogy már nem fog annyira tetszeni.

Krysten Ritter-t imádtam a Don't trust...-ban, első számú sitcomom, remekül használták ki benne "Dawson-t" is.

A srácoknak köszi az új podcastet.

@Rico69: Ó hogy ez AZ a csaj?! na azonnal elkezdem tölteni a Jessica Jonest. Én is imádtam azt a sitcomot, kár hogy elkaszálták.

@Capowne:
Két részt legyűrtem ( a kislány meglepően jól játsza, egyáltalán nem nehéz elvonatkoztatni az eddigi karaktereitől) de valahogy nekem nem megy. Baomira unom.

Freddy simán nézhetné, ami "szuperhős" dolog volt eddig, az annyira incifinci, hogy teljesen feleslegesnek is hatott.